Orbán nagy arányú adócsökkentést ígért a választóknak. Azt gondolták, hogy a kevesebbet majd többen befizetik, így összességében nőni fognak az adóbevételek. Ezt az adócsökkentést a társadalom már eleve polgári jólétben élő része élvezhette csak, mindenki más inkább az áfa 27%-ra emelését és a nettó fizetése csökkenését vette észre. De nem ez volt a legnagyobb baj. Ráadásul a miniszerelnökké váláskor egy új tendenciát kellett rémülten észrevennie: lejtmenetbe került a forint.

Orbán első útjainak egyike Brüsszelbe vezetett, ahol az adósságunk átütemezését kérte annak érdekében, hogy a választáson ígért gazdasági váltást véghez vihesse. Brüsszel azonban gyorsan és egyértelműen nemet mondott, és arra kérte Orbánt, hagyományos eszközökkel törlessze a hitelét és vezesse gazdaságát. Orbán hosszú hónapok óta dédelgetett, optimista forgatókönyve tehát nem talált közönségre, sem támogatóra. (Koki Number 1). Talán már a visszafelé tartó repülőúton döntést kellett hoznia: friss miniszterelnökként közli a néppel, hogy nem fog menni a dolog amit ígért, vagy figyelmen kívül hagyja a nemzetközi kéréseket, és úgy dolgozik, ahogy ígérte, ahogy az a magyaroknak rövid távon jó, a módszer pedig nem érdekes. Az utóbbit, az "öntörvényt" választotta.

Miközben Szájer vezetésével a politikacsinálók nekiálltak a kommunista ellenes, konzervatív alkotmány elkészítésének, a belpolitikai porondon Simicskai módszerekkel irtották Gyurcsányék maradék hatalmát és ültették mindenhova az engedelmes Schmitt Pálokat. Ezenközben a gazdaságban is nagyot kellett változtatni, hiszen leginkább erre voltak kíváncsiak az emberek. Az előre tervezett megoldás (adósság átütemezés, adócsökkentés) hiányában ekkor kezdődött "a gazdasági szabadságharc", aminek lényege az volt, hogy csökkenjen az állam és a lakosság kitettsége a nemzetközi pénzügyi mozgásoknak. (valamint, hogy nőjenek az adóbevételek).

Hamar kijelentette hát az új miniszterelnök, hogy az ország elsőszámú ellensége az adósság. Értette ezt egyrészt az állam szintjén, amely a megtermelt profitot az adósságtörlesztésre kénytelen fordítani. Illetve értette a családok szintjén, ahol elsősorban a devizahitel-részletek emelkedése okozott egyre komolyabb problémát. A Jobbik a zsidó- és cigányellenes retorikával elég széles közönséget fogott meg, Orbán az adósságellenes retorikával azonban még nagyobbat, ezért ez kiváló egységesítő erőnek bizonyult. Igen, a magyarságot az eladósodottság köti össze és foglalkoztatja mindennél jobban. A "gazdasági szabadságharcnak" tehát volt reálgazdasági vetülete (több forintot itthon tartani és forgatni a gazdaságban) és politikai (képviselni az emberek leghőbb vágyát). A harchoz azonban ellenség is kell. A szélsőjobb naponta hangoztatja, hogy a "háttérhatalom", a "bankok" és persze a mögöttük álló "zsidók, szabadkőművesek, vörösök stb." tehetnek mindenről, és a megszállás, kizsákmányolás eszközeként a pénzt használják. Akik a világot a zsidó-keresztény háború terepeként látják, és/ vagy a nemzet és a globális politika egymásnak feszülését sportként fogják fel, a gazdasági szabadságharcban felismerték a "tőke" elleni küzdelem történelmi lehetőségét. Mindenki más azt látta, hogy hát igen, nem kellett volna húsz éven át hagyni a magyar társadalmat felelőtlenül eladósodni, és most hogy ez mégis megtörtént, ezzel kezdeni kell valamit, mert a forint árfolyamának gyengülésésével tönkretehető az ország, és benne a családok. A gazdasági szabadságharc tehát a nacionalistáknak és a hétköznapi eladósottaknak egyaránt narancssárga napfényt jelentett.

Orbánék két olyan eredeti, vakmerő húzást is véghez vittek, amelyek egyértelműen a nemzetközi cégek és külföldi kormányok kárára voltak, a magyar államnak és családoknak pedig közvetlenül a javát szolgálták, legalább rövid távon: bevezették a végtörlesztést, amely az árfolyamnyereség egy részét elvette a bankoktól, másrészt államosították a nyugdíjpénztári megtakarításokat, beterelve ezt a jelentős összeget az államkasszába. Ettől a nép megörvendeztetésén kívül azt remélték, hogy jól fog mutatni a könyvelésben, így elvárhatják, hogy az ország, mint afféle részvénytársaság, jó áron forogjon kötvényeivel a befektetői piacon. Ennek szellemében még gyorsan és modortalanul hazaküldték a piac helyett addig pénzügyi forrást biztosító IMF-et, mondván, rájuk már úgysem lesz szükség.

A piaci vásárlók azonban nem jöttek magyar államkötvényt venni (Koki Number 2). A racionális vásárlókat elijesztette az államosítási manőver, amely kiszámíthatatlanná teszi a piacot. Az érzelmi alapon vásárlókat a készülő médiatörvény körüli sajtóviharok hangolták Magyarország ellen. Orbánék azt sem gondolták végig, hogy az államkötvény vásárlója ugyanaz a cég, mint a lakosságnak hitelező bank: ha utóbbit visszamenőleges törvényekkel, hatalmi eszközökkel megtámadják, előbbi sem lesz bizalommal irántuk. Orbánék gyakorta hangoztatták, hogy az ország elég jól áll ahhoz, hogy az IMF helyett a "piacokról" finanszírozza magát, de azt a jelek szerint nem látták előre, hogy ha a "piacok" egyik karját levágják, a másik nem fog simogatni.

Miközben a nép egy része élhetett a végtörlesztés előnyeivel, más részük háborgott a magánnyugdíj megtakarítások elvételén. S miközben a nép kisebb része a megtakarításaiból kifizette a lakáshitelét, a nép nagyobb része áldozata lett a tovább emelkedő euró, frank és dollár árfolyamnak. Áldozatok lettek például az autóhitelesek, a végtörleszteni nem tudó lakáshitelesek, és úgy általában mindenki, aki az országban vállalkozott és vásárolt. Pesszimista megközelítésben, a liberálisabb magyar piacokban érdekelt gazdaságpolitikai erők nekiálltak kiéheztetni a lakosságot, és ezzel a kormány ellen hangolni az országot.

Másfél év alatt az ország gazdasági helyzete nem lett jobb, sőt rosszabb lett, következésképpen romlott a közhangulat és tömegek fordultak el a Fidesztől is. A konzervatív-keresztény alkotmány bevezetése, a kétséges körülmények között meghozott új törvények az emberek maradék kedvét is elvették a hétköznapoktól. 2011 végére a nemzetközi piacok, a politika, a magyar sajtó nagy része egyaránt Orbán ellenes hangulatba került.

Összegezve: mivel a választás utánra kitalált gazdasági csomag nem jött be, 2010 óta az Orbán kormány folyamatosan és bátran improvizált annak érdekében, hogy választási ígéreteit valóra váltsa. Másfél év alatt viszont  olyan mértékben amortizálta hitelét itthon és külföldön, hogy 2012 januárjára szinte csak azok bizalmát élvezik, akik "minden mindegy" alapon egyfajta "Dugovics Tituszként" a nálunk nagyobb, erősebb "háttérhatalom", "zsidó összeesküvés", "birodalom" legyőzését várják el a kormánytól.

Orbánék néhány hete még arra gondolhattak, hogy szokatlan módszereik legújabbika a Magyar Nemzeti Bank megtakarításának felhasználása lesz. Ezt mostanra elvetették, helyette inkább az EU és az IMF pénzét kérnék, hogy megállítsák a forint elértéktelenítését. Márpedig, a hitelnek nem csak gazdasági, hanem politikai feltételei is lesznek, igaza van tehát annak aki azt látja, hogy a nemzetközi világnak szándékában áll a magyar politikai viszonyok alakítása. Kis túlzással, valóban, a forint/ euró árfolyam a poltikai szimpátia fokmérője.

Fel kell tűnnie, hogy Orbán módszereinek nincsenek támogatói. Miközben a gazdasági és politikai lépéseinek ellenzője az USA, az EU, az összes párt és számos külügyminiszter, hogy a magyar Milláról már ne is beszéljünk, egy-két nemzetközi publicistán kívül csak a szokásos, hazai médiatámogatása van meg a fent vázolt tevékenységnek. Orbán ehhez képest nyugodtnak tűnik. Oroszország, Kína anyagilag is nagyra értékelheti azt az aknamunkát, amit a gazdasági szabadságharc nevében a magyar kormány elvégez: ha ugyanis a magyar kormány megússza a bankadót és az államosítást, úgy a pocsék helyzetben lévő eurózóna államai is hasonlóra vetemedhetnek, s így a nyugati politika és az azt finanszírozó bankrendszer történelmi csapást szenved el. Nem lennénk hát meglepve, ha az IMF-hitel elmaradása, vagy az EU-ból való részleges kizárás esetén Kína vagy Oroszország anyagi segítséget nyújtana. Ha sikerül a példánkat ragadóssá tenni, akkor valószínűleg nagy sikerdíjat kapunk. Ha csak zavart okozunk és Orbán megbukik, akkor kevesebbet, de akkor is megérheti ez a mutatvány. Azt állítjuk, hogy az Orbán kormány nem shortolja a forintot egy Simicska offshore cégen keresztül, hanem amellett, hogy hisz saját tevékenysége nemzeti jelentőségében, racionális magyarázata és háttere is van a lépéseinek.

Ha tévedünk, és nincs erő Orbán háta mögött, akkor a "gazdasági szabadságharc" semmi más, mint a bizonyíték, hogy ha a dillettantizmus, a kiskapuzás és az arrogancia itthon sztárrá is tehet, ugyanez külföldön semmire sem elég.